'Időközben eléggé nagy vihar lett (ismét), olyan nyomaszó volt a légkör, szinte folytogatott. Mielőtt elaludtam volna jött egy SMS-em. Máté írt..'hnap nem megyek.. van egy kis gáz. majd hívlak. jóéjt Kitti. xxx'...'
Szerda
Ahogy fekeltem egy üzenet fogadott...: 'kórházba vagyok anyuval, hívj ha felkeltél. M.'
Még hajnalban írta.
Az agyam ész nélkül kattogott, ha kórházban van az anyukájával, akkor az azt jelenti........ hogy...... hogy ... az apja most messzebre ment a kelleténél.. és komolyan bántotta.
- Mi történt? Hogy van? ..és te? - időközben benyomtam a gyorshívást. Nem válaszolt rögtön.
- Figyelj, majd személyesen elmondom, oké? - a hangja szomorú, ideges, dühös és csalódott volt. Még sosem hallottam ilyennek.
- Jól vagy? - kérdezem halkan.
- Nem. - Oké, ez tényleg hülye kérdés volt. Hogy lenne jól?!!
- Bemegyek - jelentettem ki, bár suliba kéne mennem az most a legkevésbé érdekell.
- Ne. Menj suliba, délután átmegyek - láttam magam előtt, ahogy óvatos mosolyra húzta a száját. Apró örömök, de néha sokat számítanak. - Várj... - mondta. Már amikor kezdtem volna búcsúzkodni.
- Igen??
- Ne szólj senkinek erről. Még ne.
- Jó. - és letettük.
Sokáig a gondolataimba merülve ültem az ágyon, és csak bámultam magam elé. Fogalmam sincs milyen érzés lehet látni, hogy az anyukád, aki felnevelt, akit szeretsz, a kórházban fekszik mert az apád, akire régen példaképként tekintettél, bántotta őt. És mindezt egy kistestvérrel átélni, aki fel sem foghatja hogy mi történt/történik, mert még te magad sem tudod felfogni/elfogadni a dolgot. Nem tudsz semmit tenni ellene, csak nézed ahogy széthullik körülötted minden. Borzasztó lehet.
Lassan sétáltam a ködös időben, a suli felé. Már messziről hallani lehetett Rolit, aki épp valami zenét hallgatott (hangosan, de tényleg nagyon hangosan, nem is értem hogy bírja a telefonja ezt a hangerőt).
- Kitti! Csááá. - üvöltötte.
- Szia. Többiek? - rögtön feltűnt, hogy Rebi és Ricsi nincs itt.
- Rebi bement, mert 'lehangolja' ez a ködös idő, azt mondta inkább felmegy. Biztos valami béna zenét hallgat és szivárványokat rajzol, hogy feldobódjon vagy mittudomén. - mondta röhögve, és ordítva (mert még mindig szólt a zene)
- És Ricsi??
- Ő is bement. Valami baja van, tisztára meghülyült. - végre lehalkította a zenét, így érthettem is hogy mit mond.
- Mi baja?
- Passz - vonta meg a vállát, majd elgáncsolt egy 9.-est, aki nemmellesleg az osztálytársam, de ez úgy tűnik nem nagyon érdelki. Végülis engem fognak utálni, nem őt. Az meg nemnagyon izgatja. Ő már csak ilyen kedves fiú.
Felmentem a terembe. Rebi a padra hajtott fejjel zenét hallgatott. Leültem mellé, és csak kifele bámultam, a borús időt. ...És tulajdonképpen egész nap ezt csináltam. Nem nagyon érdekelt a II. világháború, se a másodfokú egyenletek, de még az sem, hogy ki volt Ady Endre (elnézést minden Ady-rajongótól, de ez van). Ricsivel nemnagyon beszéltem, így nemtudtam meg hogy mi a baja. Szegény Rebi meg velem nem igazán tudott kommunikálni, többször is megkérdezte mi a baj, de mivel Máté azt kérte hogy ne szóljak senkinek, nem mondhattam el. Így inkább csak annyit mondtam, hogy elfogyott a minyon és ez borzasztó. Aha, elhitte.:)
Suli után hazamentem, majd nemsokkal később átjött Máté.
Úgy tűnt egész éjszaka nem aludt, vagy nem sokat.
Elmesélte mi történt. Nagyjából ugyan az mint ami nemrég történt, csak ez most durvább volt. Úgy sikerült megütnie Máté apjának az anyukáját, hogy elvesztette az eszméletét, elájult.
Agyrázkódással vitték kórházba, és eltörött a jobb karja.
- A hugod? - kérdeztem, remélve hogy Leila nem volt ott amikor ez történt vagy nem látta. Csak reméltem.
- Tévéztünk a nappaliban, amikor apa hazajött - és ezzel mindent megmagyarázott. Leila végignézte... - Sírt, nagyon.
- Sajnálom. - megöleltem, és már el is ment, vissza a kórházba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése