12. Minden jó, ha a vége jó.. vagy mégsem?

Vasárnap

..és megcsókolt. 
Zavartan elmosolyodtam.
- Beszélj Mátéval, jó? - nézett a szemembe.
- Jó - ígértem meg, mert szerintem is muszáj ezt tisztázni, hogy mi volt, mi van, és hogy...... mi lesz.
Meg akartam ölelni, de nemengedte. 
- Beszélj vele - mondta a szemembe nézve, arra utalva, hogy nem lesz a 'titkos barátom', és nem csapja be a barátját. És ezt egyébként én sem akartam.

- És Kitti.. - nézett vissza az ajtóból, mert már indulni készült. - .. remélem megbarátkoztál már az irányítóval - fejezte be szemtelen mosollyal, és kiment.
- Nagyon vicces - kiáltottam utána.

Reggel lementem a nappaliba. Ott volt Máté! Az asztalnál ült. A fejét az asztalra hajtva .... fogalmam sincs mit csinált.

- Szia - köszöntem, felnézett. És csak legyintett, majd visszaejtette a fejét.

- Azt hiszem beszélnünk kéne - ültem le. Nem válaszolt.

- Figyelj, és mindent nagyon sajnálok. Oké?- kezdtem, de nemigazán tűnt úgy mintha érdekelné, vagy hallaná, amit mondok. - Héé.. - löktem meg a kezét. Akkor éreztem, hogy bűzlik az alkoholtól. Ez most komoly??
Felemelte a fejét, aztán felállt (kissé nehézkesen), majd megbotlott, majdnem elesett, aztán ilyen hülye mozdulatokat csinált a kezével, mintha varázsolna vagy ilyesmi.. közben meg figyelte a kezét a levegőben.. Ööö ja, kissé másnapos.

- Máté, hahó, gyere már, te teljesen hülye vagy? Részeg vagy! - felhúztam a földről, mert közben elesett.
- Én??????.....dehogy! De ..aztaaa.. nézd máár!! - mutatta a kezét, mintha valami csoda lenne.
- Igen, látom. Az a kezed. Már 18 éve ott van.
- Komoly?? - nézett rám csodálkozva.
- Ricsi!! - kiáltottam, mert már nembírtam a kezét csodáló 'barátommal'. 
Persze, erre nem csak Ricsi jött le, hanem mindenki. Kérdőn néztek Mátéra, aztán rám, mert persze tőlem várták a választ, hogy tulajdonképpen mi is történik most.

- Totál benyomott - magyaráztam meg az elsőre talán nem egyértelmű tényt, miszerint Máté részeg/másnapos, tökmindegy. Ricsi lesietett a lépcsőn, én pedig átraktam Máté kezét az ő nyakába. 
- Ember, gyere már. 

Felvitte Mátét az emeletre, ledobta az ágyra, és otthagyta.


Úgy dél fele aztán felébredt a 'varázslónk'. Szét volt esve.

Kivett egy vizet a hűtőből és leült az asztalhoz, aztán.... aztán rámnézett. Én a kanapén ültem.

- Azt hiszem beszélnünk kéne - mondtam halkan, felálltam és odaültem mellé. Követett a szemével..

- Figyelj, szóval ... - próbálkoztam, de nemtudtam mit mondjak. Máté csak nézett, majd hirtelen megszólalt. 

- Szeretsz még? -  a hangja fáradt volt, halk, de mégis határozott. Nem tudtam mit mondhatnék. Nem akartam hogy szétessen, mint tegnap. És még (azt hiszem) szeretem.

Bólintottam.

- Akkor...?

Nem, nem ronthatok el mindent. Nem lehetek ilyen. Szeretem... de Tomit is. Most mi a fenét csináljak??

- Nem... nem felejthetnénk inkább csak el? - mondtam ki hirtelen.

Máté elgondolkozott...
- De. -  aztán megfogta a kezem. 

- Egyébként.. már megszoktad a kezed, csakmert reggel eléggé csodálkoztál hogy van? - kérdeztem mosolyogva.
- Mi? - nézett rám értetlen fejjel. Naná, hogy semmire sem emlékszik.
- Mindegy - legyintettem. Aztán... aztán lejött Tomi. 
Rögtön észrevette hogy Máté fogja a kezem, az arca ideges lett. Felkapta a kabátját és elment.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Véber Petrának!