27. rész

Július 18., csütörtök (3.)

 

- Eljöttünk.. Aha. Nem.. Ott a kocsi.. Nem tudom.. Nem.. Minden megvan?.. Jó.. - magyarázott a telefonba, gondolom Ricsivel beszélt. Letette.
Már nagyon fáztam, az eső nem esett sokáig.. csak épphogy.. viszont most úgy tűnik megint rákezd. Igen, elkezdett szakadni. Tomi meg automatikusan felém nyújtotta a pulcsiját. Nem fogadtam el.
- Haragszol rám, oké. De nem akarom hogy megfázz. - nézett a szemembe.
Elvettem és felvettem. Nagy volt. Összehúztam a cipzárt, és felhúztam a kapucnit.
- Szeretlek - szólalt meg hirtelen, mire megtorpantam. Aztán elkezdtem rohanni, nem tudom miért, csak el kellett onnan mennem. Sötét volt, nagyon sötét, nem láttam semmit. A szél felerősödött, az úton pedig kopogott az eső. Elcsúsztam, előre esve lehorzsoltam a kezem és a térdem. Remek szülinap. Komolyan.
- Kitti, ne rohanj már.. - jött oda Tomi. - Jól vagy? - nyújtotta a kezét.
- Hagyj már békén!! Minden a te hibád! - kiabáltam, miközben feltápászkodtam a földről. Indultam volna tovább, de elkapta a kezem és visszahúzott.
- Tényleg akarod tudni mi történt, komolyan?
- Nocsak, mégis elmondod? Milyen kedves
- 2 éve megismertem Domit, aranyos volt, beleszerettem. Fél évig minden rendben volt, jól elvoltunk. Aztán valami történt.. valami rossz. - kezdte, az arca furcsa volt. Sose láttam még ilyennek.
- Mi? Mi történt?
- Meghalt a legjobb barátom - nézett a szemembe, láttam rajta hogy nagyon fáj ezt kimondania. Én meg kezdtem megbánni amiket az előbb mondtam neki.
- Borzalmas volt. Domi meg elkezdett hülyén viselkedni, olyanokat mondott hogy "nem foglalkozok vele" mert akkor abban a helyzetben épp nem volt kedvem kb. semmihez. - hajtotta le a fejét. - Szakítottam vele. Utána, meg állandóan hívogatott. Jó találkoztunk. De akkor meg Danit kezdte hibáztatni, hogy az egész az ő hibája, azért nem foglalkozom vele. Otthagytam. - folytatta.
- Dani a...a.. aki meghalt? - próbálkoztam. Bólintott. Majd elfordult, és zsebre tett kézzel felnézett az égre. Tele volt csillaggal.
- Sajnálom - suttogtam.
- Tudod.... olyan volt mintha a testvérem lett volna. 4 éves korom óta ismerem.. ismertem - mondta halkan. Nem tudtam mit mondani. Mit lehetne erre mondani? Azt hiszem a sajnálom nem sokat ér. Meghalt az az ember akiben megbízott, akit kiskora óta ismert, aki tudta az összes titkát, és fordítva is. Igen, ebben a helyzetben a sajnálom, már nem jelent semmit.
Visszafordult...
- A kezed..? - néztem a szemébe, mert az sehogy sem illett a képbe, mármint ahogy én tudtam. Összeszorította a szemét, aztán rám nézett. Fájt neki.
- Ha nem akarsz róla beszélni...
- De! Most már úgyis mindegy... Amikor...