32. rész

Július 22., hétfő (1.)


Reggel lementem a konyhába, hogy csináljak teát. Felraktam a vizet, meg minden, de egyszer csak az ajtófélfának támaszkodva....... ott állt egy srác, sötétbarna haj, gesztenyebarna szem, rám nézett és mosolygott.- Szia. - köszöntem furán, merthogy a házban volt, és én nem tudtam ki az. Lehetett volna akár betörő is, bár akkor nyilván elbújt volna vagy valami. Úgyhogy gondoltam, a fiúk biztos ismerik.
Csak biccentett. Visszafordultam, beleraktam a teába a cukrot. De amikor megint odanéztem ahol az előbb állt a srác, nem volt ott senki.
- Kihez beszélsz? - jött be Tomi a konyhába.
- Volt itt egy srác..
- Mi van? - nézett le rám (magasabb nálam).
- Ott állt - mutattam a konyha bejárata felé.
- Nem volt itt senki - rázta a fejét furán.
- De az ajtóban állt, aztán eltűnt. - magyaráztam.
- Nem volt itt senki - ismételte meg.
- De... - próbálkoztam. Elvette a kezemből a bögrét, letette a pultra, közelebb lépett. Én meg hátrább, mert összeütköztünk volna. Csak hát elfogyott a hely, ahogy hátrább akartam lépni beleütköztem a konyhapultba. Óvatosan elmosolyodott. A nyakamat kezdte csókolgatni. Felnézett..
- Miért sírsz? - engedett el.
- Én.. én nem tudom. - motyogtam. Tényleg nem tudtam, csak valamiért előjöttek a könnyeim. Hamis mosollyal az arcán kiment. Mi bajom van? Miért kezdtem el ok nélkül sírni? És miért látok olyat, amit más nem? Miért érzem úgy mintha valaki figyelne?

Tomi után mentem. A kanapén ült, a telefonját nyomkodva.
- Most haragszol? - ültem az ölébe.
- Nem - válaszolt hűvösen.
- De van valami baj.. - próbáltam kihúzni belőle valamit.
- Megtörtént, amit nem akartam. - mondta egyszerűen.
- Hogy érted?
- Megváltoztál. Amióta elmondtam... más vagy.
- Nem vagyok más. - ráztam a fejem idegesen.
- Nem akarok veszekedni, csak kérdezted én elmondtam - simította meg az arcom - Mennem kell dolgozni.
Nyomott egy puszit a fejemre és elment.

Megittam a teát, közbe meg Jack ( végül ez lett a neve) felugrott mellém és a kezemet böködte. Szegényt mostanában elhanyagoljuk. Átöltöztem, és kimentem vele sétálni. Megyek, megyek.. meglátom a padon a srácot akit a konyhában is láttam. Engem néz. Óriási. Jack meg elkezdett ugatni, kirántotta a pórázt a kezemből, és odarohant. Igazából nem tudom minek, mert akkor is csak ugatott, úgyhogy végül is értelmetlen ez a nagy rohangászás.
A srác a szája elé tette a mutatóujját, amolyan 'csss' mozdulattal. Jack elhallgatott, és csak csendben csodálattal nézte a fiút.
- Hé... ezt hogy csináltad? - mentem oda. Csak megvonta a vállát. - Mit kerestél ma nálunk? - tettem fel a lényegesebb kérdést. Megint csak megvonta a vállát. - Óriási. - megfogtam Jack pórázát és indultam volna tovább.
- Várj - mondta halkan, de tényleg, nagyon halkan, brutálhalkan. És olyan volt mintha őt is meglepné, hogy megszólalt. Felállt...



A KÖVETKEZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL...

"- Túl sok a kérdés.

- ... válasz viszont nincs. - tettem hozzá."